Az alvás, az alvás és ébrenlét, illetve az álmodás a kezdetektől foglalkoztatja az emberiséget. A téma rendre fel-felbukkant a szakrális térben, a filozófiában és a művészetekben, ugyanakkor az orvostudományban a képalkotó eljárások 20. századi fejlődésének köszönhetően tudott csak önálló ágként megjelenni. Az alvásmedicina, amely egyként foglalkozik az alvás alatt szervezetünkben végbemenő folyamatokkal, az alvás-ébrenlét zavaraival és ezek gyógyításával, napjainkra komoly fajsúlyú tudományterületté vált.

Társadalmi jelentőségét jól mutatja, hogy például a Challenger űrrepülőgép és a csernobili atomerőmű katasztrófája is összefüggésbe hozható a kialvatlanság okozta emberi mulasztásokkal, ahogy az is, hogy modern társadalmunk 2/3-a szenved a kialvatlanságtól. A tudományterület fejlődéstörténetéről sokat elárul Allan Hobson a Harvard Medical School professzorának 1989-től sokat idézett kijelentése, miszerint „az alvásról több ismeretet szereztünk az elmúlt 60 évben, mint az azt megelőző 6000 évben”. Lássuk hát, miként ment végbe az a fejlődés, amelynek nyomán ma már az alvást az agy egy speciális tevékenységének tekintjük.

„Alváskor a lélek visszavonul a maga külön lakásába”

A fenti, Hippokratésztől származó idézet alapján az ókorban az alvásra elsősorban, mint a lélek aktivitására tekintettek. Az ókori görög orvoslásban például nagy hangsúlyt fektettek a páciens álmaira, ugyanis azt vallották, hogy alvás közben a lélek megfigyeli a testet, melynek álmok formájában üzen. Emellett az ókorban – elsősorban Arisztotelész jóvoltából – már megjelent az a nézet is, amely az alvást az érzékelés felfüggesztésével együtt járó, karbantartó, konzerváló folyamatként írta le.

„Áldottak az álmosok, mert hamarosan elmennek”

A német filozófus, Friedrich Nietzsche kijelentése talán jól szimbolizálja az ókortól a 19. századik tartó hosszú, de az alváskutatás szempontjából álmos időszakot. Az alvás, a maga passzív állapotával, amikor érzékszerveink is visszavonulót fújnak, kevésbé bizonyult érdekesnek, helyette inkább az álmok kerültek a figyelem központjába. Ennek egyik csúcspontját minden bizonnyal Sigmund Freud 1900-ban megjelent Álomfejtés c. könyve alkotta, amely megkísérelte bebizonyítani, hogy álmaink értelmezhetők.

Pavlovnak is rossz volt a reflexe

Azon az általános orvostudományi vélekedésen, miszerint az agy alvás közben egy inert, azaz a környezetére nem reagáló állapotba kerül, csak a 20. század tudott jelentősen változtatni. Miközben Ivan Petrovics Pavlov, a kutyákkal végzett kisérleteiről elhíresült orosz neurofiziológus úgy gondolta, hogy az agysejtek alvás közben kikapcsolnak, azaz az alvás az agyműködés megszűnésének eredménye, a témával összefüggésbe hozható kutatások elkezdtek az agy kulcsfontosságú szerepére utalni. Talán az első ezek közül az alvás közben megfigyelhető gyors szemmozgás 1868-as leírása volt, illetve az alvást elősegítő és szabályozó molekulák kutatása, amelynek eredményeiről elsőként Rene Legendre és Henri Pieron francia tudósok 1907-ben publikáltak. Mindazonáltal az agyi tevékenység és az alvás kapcsolatát a modern képalkotó eljárások kifejlesztéséig esélyük sem volt részletesen feltérképezni a kutatóknak. A nyulak és kutyák agyának elektromos aktivitásának vizsgálata után végül a német fiziológus és pszichiáter, Hans Berger 1924-ben eljutott az első emberi EEG vizsgálatig, ami lényegében tágra nyitotta az ajtót az agy alvás közbeni aktivitásának megismerése előtt.

Innen számítva a következő 60 év alátámasztotta és részletesen feltárta, hogy az alvás valójában egy agyi tevékenység, melynek lényege, hogy kérgi idegsejteink időlegesen megszabaduljanak az új információk folyamatos áramlásának terhétől, hogy feldolgozhassák a napközben kapott és eltárolt információkat.